A Kiskunfélegyházán, a Kossuth Lajos utcai Móra Ferenc Gimnázium főbejárata előtt álló Örök gimnazista című köztéri alkotást 2026. szeptember 1-jén, a tanévnyitó ünnepség keretében avatták fel. Az életnagyságú bronzszobor Baráz Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész munkája, amelynek elkészítését Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata finanszírozta a képviselő-testület által elfogadott 2026. évi költségvetésből. ^{[1] [2]} A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező, nagy múltú iskola előtt elhelyezett utcaszobor mélyen jelképes üzenetet hordoz, amely szorosan összekapcsolódik a helyi kötődéssel és a félegyházi lakosok nemzedékeken átívelő személyes emlékeivel.

Az idősebb és középkorú nemzedékek emlékezetében a „Móra” egyet jelent a szigorú, de mélyen emberséges szellemű oktatással, a legendás tanáregyéniségek tiszteletével, valamint a régi, történelmi falak közötti életre szóló barátságok köttetésével. A mai középiskolások számára ugyanez az épület a szalagozó bálok izgalmát, a pezsgő közösségi életet, a sokszínű tagozati lehetőségeket, a korszerű laboratórium kísérleteit és az iskola számítástechnikai mindennapjait képviseli, ahol a hagyományok tisztelete mellett a saját egyéni út megtalálása a cél. Az Örök gimnazista szobor pont ezt a két végletet hidalja át. Egyszerre jelképezi a múltban itt végzett öregdiákok vágyakozó emlékezését, a jelenleg padokat koptató fiatalok lendületét és a jövő nemzedékeit, akik mindannyian részeseivé válnak a gimnázium és Kiskunfélegyháza közös történetének.

Ez a kötődés ugyanakkor Kiskunfélegyházától függetlenül, a világ minden táján ugyanazt a legszebb gyermekkori és fiatalkori kettős érzést hordozza magában. Amikor az ember iskolába jár, a mindennapokban bárhol a világon sokszor nyűgnek érzi a kötelezettségeket... a reggeli korán kelést, a váratlan feleléseket, a nehéz témazáró dolgozatokat, a gyomorszorító izgalmat az osztályzatok miatt, vagy éppen a bizonyítványosztás előtti feszültséget. Az iskolai éveket mindenütt végigkíséri a sírás és a nevetés váltakozása. Diákként mindenki alig várja a csengőszót, a hétvégét, és legfőképpen a tanév végét, a hosszú nyári szünetet. Aztán a nyár második felében, ahogy fogynak a szabad napok, valami megváltozik. A fiatalok elkezdik számolni a napokat, mert bár nyíltan sosem vallanák be, elkezdenek hiányozni az osztálytársak, a szünetek zajos folyosói, a közös csínytevések és maga az az összetéveszthetetlen iskolai nyüzsgés, ami keretet adott az életüknek. Baráz Tamás köztéri műalkotása nem egyetlen történelmi személynek vagy korszaknak állít emléket, hanem magának a diáklétnek, ennek az örök érvényű és egyetemes emberi élménynek.

---